A skype-olás művészete. Johanna egy éves lett!

A skype-olás művészete

Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult! Mielőtt eljöttünk otthonról, többeknek megígértük, hogy majd rendszeresen skype-olunk. Ez néha nemcsak azért nehezen kivitelezhető, mert ebben az egyébként olyan jól működő Amerikában is időnként egyszerűen elmegy az internetünk, hanem a gyerekeknek ez valami olyan dolog, amivel nem tudnak mit kezdeni. Persze, érdekes a nagyszülőket, unokatestvéreket a képernyőn látni (még érdekesebb az orrukat nyomogatni), de ez elég szélsőséges reakciókat vált ki a gyerekekből:

1. Iszonyatos rosszalkodás, és merev elutasítása annak, hogy a képernyő közelébe jöjjenek, ami egy felnőtt jelenléte esetén általában lehetetlenné teszi a beszélgetést.

2. Teljes infantilizálódás: ugyan odaülnek a gép elé, de csak grimaszokat vágnak, nem hajlandók megszólalni, maximum állathangokat adnak ki. Ha ettől felnőttként könnyedén elvonatkoztatunk, akkor lehet beszélgetni.

3. Klasszikus felpörgés: egymás szavába vágva mesélnek, közben mutogatják a legfrissebb gyurmaállatokat, majd eltűnnek, és teljesen meztelenül jelennek meg. Nos, hát ez a változat - a beszélgetés szempontjából - csak egy kicsivel jobb, mint az első. A lecsengése viszont sokkal tovább tart: míg az első esetben a beszélgetés vége a rosszalkodás végét is jelenti, ilyenkor a felfokozott állapot akár még egy fél órát is eltarthat.

Johanna egy éves

Szerdán ünnepeltük Johanna első születésnapját. Kláráék nagyon lelkesek voltak, már napokkal előtte tervezgették, milyen legyen a születésnap: milyen ajándéknak örülne Johanna a legjobban, milyen tortát süssünk, hány éneket énekeljünk. Az ajándékvásárlás persze az utolsó pillanatra maradt: kedden este Klárával és Misivel hármasban indultunk a játékboltba. Ez volt az első utam egyedül az új autóval, bevallom, kicsit izgultam. Igaz, hogy odataláltam volna egyedül is, de a biztonság kedvéért bekapcsoltam a gps-t. Még a gyerekek is drukkoltak, és a csomagtartóból (ők így hívják, mert a harmadik sor ülésen ülnek) biztattak, hogy egyelőre minden rendben van. A gondok a harmadik kereszteződésnél kezdődtek, ahol nem tudtam jobbra kanyarodni, mert elfelejtettem időben sávot váltani. A gps menet közben kétszer is leesett és átállítódott. A parkolással is meggyűlt a bajom, pedig még Klára is ajánlott egy remek helyet, de a kettős záróvonalon azért mégsem mertem átmenni. Végül az óriási áruházban nagy nehezen megtaláltuk a gyerekrészleget, de ott csak plüssállatokat lehetett kapni. Gyorsan kiderítettük, hol van a legközelebbi játékbolt, ott viszont Klára és Misi nehezítették meg a dolgom, mert alig tudtuk átverekedni magunkat az autókon és playmobilokon, pénztárgépeken és kirakókon, hogy a sok labdát és állatkát ne is említsem. Az ajándékvásárlás közben többször is megfogadtam (szerintem már korábban is, csak azt elfelejtettem), hogy soha többet nem megyek gyerekekkel játékboltba, de már nem volt mit tenni. Végül sikerült Johannának egy kis labdát és egy állatos kirakót venni, Klára és Misi pedig egy-egy kifestőt kaptak. Misi egy klasszikusat, Klára pedig egy kivágós-beragasztósat. Azt hittem fellélegezhetek, és a hazaútra koncentrálhatok, de rohanni kellett pisilni (fel újra az áruház harmadik emeletére), közben Klára meggondolta magát, mégiscsak a másik kifestőt szerette volna. János itthon pedig már azt hitte, elkapott egy rendőr. De szerencsére épségben hazaérkeztünk, én persze romokban. 

Az ünneplés jól sikerült. Klára segített tortát sütni, Misi csomagolni. Johanna is jókedvű volt, Klára rögtönzött babakonyhájában egész délután sütött-főzött. Az ajándékoknak nagyon örült, a tortázás után rögtön játszottak is hármasban. Végre Jánossal mi is tudtunk egy kicsit szusszanni. 

Johanna ceruzapörköltet főz. Egy hozzávaló még hiányzik.

Elkészült!

E heti hírek röviden

Folytatódik a könyvtár felfedezése: Csütörtök délelőtt ismét elmentünk a könyvtárba, azzal a levéllel a kezünkben, amivel a lakcímünket igazolni tudtuk, így sikerült beiratkozni. Rögtön ki is kölcsönöztünk hat gyerekkönyvet. Én csak sóvárogva néztem a messzi polcok felé, talán legközelebb az is belefér, hogy magamnak válasszak valamit. A gyerekek negyed óráig bírták a nekik szóló mesélős-éneklős foglalkozást, ahol már ismerősökkel is találkoztunk. Nagy előrelépés!

Vendégségben: Épp hogy csak hazaérkeztünk a könyvtárból, és gyorsan hozzáfogtam ebédet főzni, amikor kopogtattak az ajtón. Delal, egy kurd szomszéd kislány volt a mamájával, és meghívtak bennünket ebédre. Először azt hittem, valamit félreértettem, de nem, tényleg ebédelni hívtak bennünket. Egész délután ott voltunk, a gyerekek is nagyon élvezték (tévézés és nyalóka is volt), de sajnos a közös játékra még kicsit várni kell. Már régen nem volt ilyen élményem, hogy ekkora vendégszeretettel fogadjanak valahol.

Újra az óceánparton: ma délelőtt Del Marban voltunk, az ottani partszakaszt gyerekes barátaink ajánlották. Misi már nemcsak a távolból figyeli a hullámokat (ezt ő magáról is így mondja, szinte szó szerint idézve a korábbi bejegyzésemet. Azt még nem is írtam, hogy a gyerekek a leglelkesebb olvasóim közé tartoznak.), hanem Jánossal vagy velem kézen fogva szalad a hullámok felé, és élvezi azt a kellemesen szédítő érzést, amint a lába alól kimossa a homokot a visszahúzódó víz. Klára most leginkább a vizes homokot élvezte (a játszótéri nagyon száraz, mert itt nyáron eső csak ritkán esik), abból épített várakat, alagutakat. Johannával homoksütiket sütöttünk. János volt a legbátrabb, ő még úszott is egyet. A strandolásnak egyszer egy hosszabb bejegyzést is szentelek, elöljáróban csak annyit, hogy nem egyszerű műfaj három gyerekkel. 

Ovikeresés Misinek: Több sikertelen telefonos próbálkozás után előrelépés történt az óvoda-fronton. Még múlt héten pénteken eljutottam egy oviba (köszönet érte az előbb említett kurd anyukának), ahol az igazgatónő nagyon kedvesen körbevezetett, és megmutatta azt a csoportot, ahová Misi kerülne. Közben folyamatosan arról beszélt, hogy mi mindent TANULNAK itt a gyerekek. (Már önmagában az is sokatmondó, hogy az óvodát itt pre-schoolnak (előiskolának) hívják, az óvónéniket pedig tanárnak.) Még szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy a szabad játék a sor legvégén van.